Huszonkettedik esztendeje, hogy minden évben van egy nap, amikor kiemelt figyelmet szentelünk az időseknek. Az ENSZ ugyanis 1991-ben nyilvánította október első hétfőjét az Idősek Világnapjának. Az ENSZ az Idősek Napjának életre hívásával arra szeretné ösztönözni a társadalom valamennyi tagját, hogy minden lehetséges módon és eszközzel segítse az időskorúak egészségét, jólétét.

Jártunkban-keltünkben könnyű belátni, hogy idősnek lenni nem egyszerű. Az idősek fokozatosan új élethelyzetbe kerülnek. Életük alkonyán gyengül fizikai erejük, romlik egészségi állapotuk, nehezebben mozognak, és – ami talán a legszomorúbb – nyugdíjba vonulásuk után sokszor küszködnek a fölöslegessé válás érzésével, nem utolsósorban pedig anyagi helyzetük látványos romlásával.

Az új élethelyzetek feldolgozása óriási feladat. Az idősek jó része eközben elveszíti önbecsülését, egyre inkább megkeseredik, kilátástalannak, céltalannak érzi életét. A rendszerváltás utáni időszak ezt az érzést csak erősítette. Hiszen a multinacionális vállalkozások betörésével különös érték lett a fiatalság, negyvenen túl már mindenki öregnek számít, ötven fölött állást találni pedig gyakran kilátástalan vállalkozás. Mindezek tükrében végképp nem meglepő, hogy a nyugdíjas korúak tapasztalataira a munkahelyek döntő többsége nem tart igényt. Így közülük egyre kevesebbnek nyílik lehetősége dolgozni, s ezzel némi nyugdíjkiegészítésre szert tenni. Így anyagi biztonság nélkül, az igencsak szakadozott szociális hálóra vagy gyermekeik jóindulatára kénytelenek támaszkodni, ami, valljuk be, sokuk számára megalázó.

A szociális intézményrendszer persze sokat tehetne, főleg a magukra maradt, egyedül élő idős emberekért. Igazán békés, kiegyensúlyozott években azonban csak azoknak van, lehet részük, akiket családjuk szeretettel, törődéssel vesz körül, s tapasztalatait értékeli, megbecsüli.

Több könyvben, újságban olvastam, hogy a keleti népeknél az időseket mindig nagy tisztelet övezte, a világ azon tájékán megbecsülték bölcsességüket. De a történelem során is alapvető volt az idősek nevelő szerepe. Mai korunkban pedig különösen az, hiszen gyakran a dolgozó szülők helyett is a nagyszülők kénytelenek helytállni. Sok családban napközben ők foglalkoznak az unokákkal, tanítgatják, nevelik őket, főznek rájuk, és akiknek ez a lehetőség – még ha olykor fárasztó is, de – megadatik, már nem érzik magukat magányosnak, kirekesztettnek.

Ők a boldog nyugdíjasok, akik megtalálják helyüket, képesek felfedezni ennek az életszakasznak az örömeit, akik szabadidős programokban vesznek részt, és mernek élni.

Az öregkortól félni semmiképpen nem kell, inkább okosan felkészülni rá, igyekezni pozitívan hozzáállni a nyugdíjba vonulás után feltáruló új világhoz, s bátran kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.

Az idős emberek hidat képeznek múlt és a jövő között. Az irántuk megnyilvánuló tisztelet, megbecsülés nem önmagáért való – érdeke is a normális társadalomnak. Hiszen az idősek tudásuk és élettapasztalatuk miatt előnyt jelentenek. A társadalomnak nem eltartottakról és eltartókról kellene szólnia, hanem különböző időben születettek egymásra utaltságáról.

Ezzel kapcsolatban nagyon szépen fogalmaz Sütő András, Kossuth-díjas erdélyi magyar író egyik jegyzetében: „Önmagát becsüli meg minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi, a világ nem vele kezdődött. Mindennapi munkánkhoz az elődök példáiból meríthetünk erőt, hitet és bátorságot.”